Iván Kovács László – fotók és visszaemlékezés
(Debrecen 1930. augusztus 18.-Budapest 1957. december 30.)
1956. október 23-án Iván Kovács László is ott volt a tüntető tömegben.
Nem véletlenül. Az akkor 26 éves fiatalember 1951-es érettségije után nem mehetett egyetemre, csak segédmunkásként dolgozhatott, mert osztályidegen volt. Édesapja 1945 előtt a magyar honvédségben szolgált. De hiába dolgozott bányászként vagy rakodott teherautót, az élénk érdeklődésű fiú közben egyetemi önképzőkörökbe járt, széles műveltségre tett szert.
Iván Kovács László, vagy ahogy barátai nevezték, Ivánkovics, egyetemista barátaival ment a 23-ai tüntetésre. Este odakeveredett a rádióhoz, ahol az első lövések eldördültek. Órákon belül fegyverrel a kézben vetette bele magát a kommunisták, majd a szovjet páncélosok elleni utcai harcokba. Október 25-én a Corvin-közi felkelők már őt fogadják el parancsnoknak, mert műveltségével, a helyzetek gyors átlátásával, bátorságával, higgadtságával kiemelkedett társai közül.
A Corvin mozi környékén működött a legerősebb felkelőcsoport. Megakadályozták az orosz páncélosok bevonulását a városba.
Hogy Iván Kovács László miért harcolt? Naplójában versben írta le:
„Ha egyszer üt az óra
Fel a fejjel és ne tétovázz
Sok ezer ártatlan testvéred vére
Kiált bosszúért, előre hát!
Jusson eszedbe a szégyenletes múlt
A gyávaság, a sok pirulás
Családod és hazád vár tetőled
Boldog életet és győztes csatát.”
A Corvin köziek a jól elhelyezett lövegeknek és pontosan dobott Molotov-koktéloknak köszönhetően sorra semmisítették meg a szovjet páncélosokat. Ágyúkat zsákmányoltak a szovjetektől, s ezeket is ellenük fordították.
Iván Kovács László kiváló stratégiai érzékről tett tanúbizonyságot. Képzetlen gerillaparancsnokként is képes volt civilekből összeállt 800 fős csapatával megállítani és visszavonulásra kényszeríteni a többszörös túlerőben lévő szovjeteket.
De történt még valami a Corvinban. Harc közben szerelmes lett. Horváth Zsuzsa a felkelők konyháján dolgozott.
Miközben a szovjeteket lőtték, megakadt a szemük egymáson. Iván Kovács László így írt erről naplójában:
„Zsuzsa már a konyhában dolgozott. Nagyon tetszett. Áthívtam a mellettünk lévő szobába, hogy mondani akarok neki valamit. Ott volt egy lóca, s leültünk. Kis ideig hallgattunk, majd megkérdezte, hogy mit akarok mondani. Azt feleltem, hogy szeretem.”
A szabadságharc október 30-ára győzött. A szovjet páncélosok vert seregként vonultak ki Budapestről. Iván Kovács László nem engedte a lefogott ávósok kivégzését.
November 4-én kétszázezer szovjet katona és kétezer harckocsi szállta meg Magyarországot. Mögöttük ott állt a Szovjetunió sokmilliós hadereje. Magyarország egyedül maradt.
A corvinisták és a szabadságharcosok még néhány napig kitartottak a rommá lőtt városban. Aztán javarészük külföldre menekült, együtt azzal a kétszázezer magyarral, aki ekkor hagyta el vérfürdővé vált hazáját.
Iván Kovács László nem ment külföldre. A felkelők szétszórása után Gödre jött, s az ellenálláson dolgozott. Fegyvereket ásott el, pártot akart alapítani, röplapokat gyártott, s kalandos tervet szőtt a szovjet fogságban lévő Maléter Pál honvédelmi miniszter kiszabadítására. 1957. március 12-én letartóztatták. Nagy fogás volt – az egyik legjobban harcoló felkelőcsoport parancsnoka.
Szerelme, Horváth Zsuzsa bement hozzá látogatni, pedig biztos lehetett benne, hogy őt is letartóztatják. Így is lett, mert a Corvin közben fogva tartott egyik ávós felismerte. Így került bíróság elé Zsuzsa is. Iván Kovács László még ekkor is eljuttatott hozzá valahogyan egy levelet.
„Drága kicsi kis Zsuzsám!
Nagyon szeretlek, de nem kívánom, hogy bármit is magadra vállaljál, vagy bármit elhallgass. Mondj el őszintén mindent rólam – amit csak tudsz, és amit hallottál. Ez nem von le semmit abból, amit irántad érzek és nem segít rajtam sem. Vállalom, amit csináltam és nem kérek ilyen bajban való kitartást mellettem még Tőled sem. Beszélj el mindent őszintén és én mindig – örökké szeretni foglak. Szeretettel csókol: Laci.”
Zsuzsa azt szerette volna, hogy kedvesével együtt végezzék ki. Erről a bírósági iratok egyik kérvénye tanúskodik.
„Kérem, engedjék meg, hogy Iván Kovács Lászlóval házibeszélgetést folytassak, és hogy engemet vele együtt, egy napon végezzenek ki, mert nagyobb büntetés az, ha élni kell. Vállalom Iván Kovács Lászlóval a bűnrészességet.”
Iván Kovács László tudta, hogy halálra ítélik. A bíróság előtt gerincesen, a tetteit vállalva állt. „Jogot akartam mindenkinek” – mondta. Édesanyja így emlékezett a bíróságra:
„Ott voltam mindkét tárgyalásán. Reménykedtem, hogy nem kap súlyos ítéletet. De aztán kimondták: halál. Átkozom azokat a gazembereket. Nagyon szép, magas fiú volt, udvarias, halk szavú. Mindenkivel szépen beszélt, még a tárgyaláson azokkal az átkozottakkal is. Mindent megpróbáltam, hogy lássam, hogy beszéljek vele. De nem engedtek hozzá.”
Végül, ahogy ez várható volt, a Corvin köz parancsnokát 1957. december 27-én, karácsony után egy nappal, halálra ítélte Kádár vérbírósága. Iván Kovács László kegyelmet kért. A kérvény elbíráló bizottságban a Corvin közben megmentett ávós is nemmel szavazott a kegyelemre.
A halálos ítéletet katonaként fogadta. A szeme sem rebbent. Az ellenség az ellenség, a golyó eltalálhatta volna a Corvin-közben is. Ezek akkor is ellenségek voltak.
Édesanyja ezt így élte meg:
„1957. december 27-én, amikor kimondta a bíró azt a szót, hogy halál, rosszul lettem. Kivittek a folyosóra, lefektettek egy padra. Az utolsó emlékem róla: láttam, homályosan, viszik megbilincselve, és ő aggódva nézett vissza rám. Három nap múlva kivégezték.”
Társai szerint utolsó útján a bitófa felé Iván Kovács László a Talpra magyart! szavalta.
Édesanyja évtizedekig ápolta az emlékét és járt ki fia vélt sírjához:
„A kivégzés napján vagy másnap, nem emlékszem már pontosan, egyedül kimentem a Rákoskeresztúri temetőbe. Úttalan utakon, a szekér keréknyomát követve. Két friss sírt találtam a ma 301-esnek nevezett parcellában. Megálltam az egyik mellett és megéreztem, ő fekszik benne. Gondoztam a sírt, vittem virágot. 1989 előtt, amint megálltam a sírnál, azonnal jöttek a rendőrök. Kit keresek, miért vagyok itt – kérdezték. A szemükbe néztem, és csak annyit mondtam, a fiamat. Semmi közük hozzá. Nem érdekeltek, csak mentem, mentem. Ott voltam a kihantolásnál, megismertem, abban a sírban volt, amelyikhez oly sokszor elzarándokoltam.”
Rubicon történelmi magazin anyaga Iván Kovács Lászlóról
EPA03122_rubicon_2016-10-11_026-039-ivan-kovacs-laszloPDF Embedder requires a url attribute