A gödi óvodai dadusból ultrafutó lett – Bíróné Bujtás Heni története
Egy újabb futással kapcsolatos témát hozok ide a Gödi Lokálpatrióták oldalra, de engedjétek meg nekem ezt a részrehajlást. A Gödi Futóklub alapítója vagyok, sok jó gödi futós történetet ismerek, több mint 8 éve futunk együtt Gödön csapatban, átéltünk már sok sírást-nevetést és a futás sok gödit hozott össze. Barátokká, jó ismerősökké lettünk a sport által. Mégis van egy történet, ami nagyon közel áll a szívemhez.
További gödi történetekért kövess minket a Facebookon!
A Kastély óvodába járt a nagyobbik fiam, aki ma már lassan 19 éves. A mindig cserfes és rendkívül jó humorú Éva óvónéni mellett egy csendes, kedves és szép arcú dadusnéni tett-vett a gyerekek körül, Heni néni. Az a típus volt, aki nem akart mindenáron beszédbe elegyedni a szülőkkel, de ha összetalálkozott a tekintetünk, mindig köszönt, finoman mosolygott, melegség volt a szemében. Úgy éreztem, hogy jó helyen van a gyermekem. A fiam kijárta az óvodát, Heni nénit el is veszítettem szem elől, hisz amerre a gyerekeket viszi az élet, ott folytatódnak a szülők mindennapjai is.
Pár évvel később felfedeztem a Gyűszűnyi kézimunka boltot itt Felsőgödön. Bementem szétnézni, majd a fonalak, hímzőcérnák és méteráru között egyszer csak megszólított egy helyes szőke nő, hogy ugye én vagyok a Konrád anyukája? Nagy meglepetésemre Heni néni volt az, de alig ismertem meg, mert mintha éveket fiatalodott volna, sokkal vékonyabb lett.
Kilépett az oviból és létrehozta az azóta is működő boltját.
Újabb hosszú időszak telt el, hogy ismét talákoztunk volna.
Majd egyszer csak szóltak a futótársaim, hogy van egy gödi nő, aki indul a Balaton Szupermaratonon (4 nap alatt futják körbe a futók a Balatont kb. 196 km). És mit ad Isten, ki az a nő? Hát, Heni (néni). A nénit innentől el is hagynám, mert Heni igen messze jutott attól, hogy nénizzem. Az egykor kerek hölgyből, fiatalos, igazi sportos nő formálódott, aki mára elépesztő ultratávokat fut.
Ultrafutásnak hívják azt, amikor valaki maraton (42,2km) feletti távokat fut. Heni sok ilyet teljesített, sőt 100km feletti teljesítése is van, idén pedig az Ultrabalatont fogja megcélozni, amikor is egyedül fog 220 kilométer teljesíteni, innen is megy a drukk! Most pedig engedjétek meg, hogy egy vele készült interjúból vegyek át részleteket, mert Henit meg kell ismerni. Itt él velünk Gödön, és aki hajnalban a bringa úton jár, egészen biztosan látja majd őt futni.
Ha visszaugranánk az időben hat évet, és találkoznánk az akkori Henivel, egy önbizalomhiányban szenvedő, a testsúlya miatt egészségügyi problémákkal küzdő hölgy állna előttünk.
– 2014-ben még 108 kg-ot nyomtam, és nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben. Ebben az esztendőben történt, hogy a férjemmel elmentünk nyaralni, és az utazás alatt borzasztóan bevizesedtem: feldagadtak az ujjaim, alig bírtam kinyitni a szemem… Még hazafelé is végig azon aggódtunk, nehogy trombózist kapjak. Emellett persze nagyon rosszul estek az emberek lesajnáló pillantásai. Rettenetesem szégyelltem a túlsúlyom, a testem, tehát a plusz kilók az önbizalmamra is rossz hatással voltak. Hazaértünk a nyaralásból, és akkor eldöntöttem: ez így nem mehet tovább, valamit tennem kell, valahogy le kell faragnom magamról a súlyfelesleget!
Az elhatározást tett követte, de nem az a tett, ami egy ilyen esetben sokakra jellemző.
– Nem kezdtem el koplalni vagy hirtelen belevágni valamilyen fogyókúrába, mert ezzel már korábban is próbálkoztam, csak mindig ugyanaz történt: koplaltam, lement néhány kiló, aztán visszajött a duplája… – mesél Heni a korábbi jojódiétákkal kapcsolatos élményeiről. – Ehelyett inkább felállítottam magamnak egy mozgástervet: minden este elindulok itthonról, és gyalogolok. 2014. augusztus 31-én kezdtem, attól kezdve minden áldott este felvettem a mackónadrágot, pólót, kabátot, edzőcipőt, és legyalogoltam 6 km-t. Ha nagyon későn, akkor nagyon későn, ha rossz időben, akkor rossz időben. Jöhetett eső, szél, aztán télen hó, jég, lehettem nagyon fáradt, én akkor is minden nap nekiindultam a gödi utcákon.
Habár Heni egyetlenegy alkalmat sem hagyott ki, a mérleg nyelve egy ideig nem nagyon akart megmozdulni lefelé. Eleinte a készüléket hibáztatta, többet ki is dobott, mondván, biztosan rosszak, de aztán a harmadik darab után a férje már megkérte, hogy ne bántsa tovább a mérlegeket. Végül aztán – a mérleg szerencséjére – beérett az elszánt munka gyümölcse, mert a negyedik hónapban Heni súlya hirtelen 5 kilóval kevesebb lett.
– Bevezettem azt a szabályt, hogy két órával az esti gyaloglás előtt ettem utoljára, a sétát követően pedig már nem fogyasztottam semmilyen ételt. Talán ez is segített abban, hogy végül beindult a fogyás. Ezután a napi gyaloglótávomat is megemeltem10 km-re.
– Többször megfordult a fejemben, hogy feladom, mert néha bizony nehéz volt nekivágni az esti sétának, de mindig erősebb volt az a célkitűzés, hogy szeretnék lefogyni, szeretnék egészségesebb lenni, magam miatt meg természetesen a családom miatt is. „Menni kell, csinálni kell!”, végig ezt tartottam szem előtt. És persze rengeteget segítettek a lányaim és a férjem is.
Ahogy fogyott és erősödött, Heni egyre inkább azt érezte, hogy szeretne gyorsítani a gyaloglótempóján, mert bírná a szervezete. A gyors sétából pedig egyértelműen következett a kocogás, annak ellenére, hogy gyógytestnevelő ismerőse arra kérte, egyelőre ne kocogjon, ne fusson. De ahogy Heni fogalmaz: „Egyszerűen húzott valami a gyaloglásból a kocogásba.”
– Ekkoriban már hajnalonta mentem ki gyalogolni, és az egyik alkalommal véletlenül összetalálkoztam Edittel, aki egy kisebb csapattal futott. Épp kocogtam… Lebuktam. Habár Edit először csóválta a fejét, de végül velük tarthattam. Így kezdődött.
De hogyan lett a kocogásból alig fél év múlva félmaraton?
– 2016 novemberében a lányok beneveztek a következő évi dörgicsei félmaratonra. Viszont Edit lesérült… Mivel ki volt fizetve a 21 km-es nevezése, a lányoknak ki kellett találnia valamit. Így született meg a nagy ötletük: „Majd a Heni lefutja!”. Először ledöbbentem, tiltakoztam, ekkortájt én 10-12 km-eket teljesítettem lassú kocogással, ez volt a maximum. Aztán mikor Edit is azt mondta, hogy menni fog ez nekem, akkor hihetetlenül boldog lettem. Néhány hónap múlva pedig ott álltam a dörgicsei futóverseny rajtjában. Megmondom őszintén, nem volt egyszerű 21 km azon a szintes pályán. És fájt is a végén, de tudod, ez az a jóleső fájdalom volt… Óriási büszkeséggel töltött el, hogy megcsináltam. És ekkor jött a „kattanás”: nekem futnom kell!
Heni elkezdte növelni a heti kilométerszámot, és a tempója is egyre gyorsult. Sokkal komolyabban vette az egészet, ráadásul a sportnak köszönhetően a súlya is tovább csökkent, 64-65 kilóra. Keresztedzésként belevágott a bringázásba, ezt a sportágat is nagyon megkedvelte.
– Dörgicse után a következő megmérettetés egy tusnádi verseny volt. Szeretem Erdélyt, és szerettem volna összekötni a futós eseményt egy családi vakációval. Viszont ekkor a férjem már nagyon beteg volt, így az idősebbik lányunk itthon maradt vele. Eleinte azt mondogattam, hogy a férjem és a nagylányom nélkül nem is megyek, de aztán a párom meggyőzött, hogy igenis ott a helyem. Elmondta, hogy mennyire büszke rám, és hogy rosszul érezné magát, ha a rengeteg felkészülés után miatta hagynám ki a versenyt. Úgyhogy végül elmentem a tusnádi versenyre. 23 km, igen szintes pálya. Hiába volt a környék, a környezet meseszép, lélekben nekem rettenetesen nehéz volt ez a verseny. Itthon maradt a párom, egyedül éreztem magam nélküle. Ráadásul akkor már tudtuk, hogy baj van, tudtuk azt is, hogy be fog következni a legrosszabb, csak azt nem tudtuk, hogy mikor. Ez óriási lelki teher volt. Végül néhány héttel a verseny után, 2017. júliusában a férjem elhunyt.
Nem sokkal később Heni belefutott a közösségi oldalon egy eseménybe, ami felkeltette az érdeklődését:
– Egy sportdiagnosztikai központ edzőtábort szervezett a Tátrába. Egy kattintással jelentkeztem, aztán pedig felhívtam a szervezőt, és megkérdeztem, hogy külsősként is részt elmehetek-e a táborba. Igent mondott. Azt hiszem, talán így próbáltam elmenekülni a fájdalom elől… Mindenesetre szeptemberben, ebben a tátrai edzőtáborban engem teljesen magával ragadott a terepfutás, és ez a szerelem a mai napig tart.
Helló, ultrák!
Heni 2017-ben főleg félmaratonokat futott, a következő évben viszont belevágott a hosszabb távokba is.
– 2018 márciusában teljesítettem a Balaton Szupermaratont, ahol 4 nap alatt 196 km-t futottam. Előtte az edzéseken növelni kezdtem a kilométerszámot, akkoriban 60-80 kilométer volt a heti penzum. És közben rengeteget bringáztam. Még a versenyt megelőzően megfutottam egyedül a BSZM két szakaszát, a Siófok-Fonyód és a Fonyód-Szigliget etapokat. Így készültem fel a BSZM-re. Maga a verseny óriási élmény volt, és hihetetlenül sokat adott nekem az önbizalom terén is. Jó időt futottam, nem fájt semmim.
Ezt követte az Ultrabalaton, egyéniben.
– Nem sikerült, elrontottam a frissítést, túltoltam a sótablettát, a 141. kilométernél fel kellett adnom. De nem éltem meg kudarcként, mert rengeteget tanultam belőle – emlékszik vissza Heni. –Megtapasztaltam, hogy mit szabad és mit nem, ez pedig sokat segített a későbbiekben.
Például az Ultra Tisza-tó ultraversenyen, ami teljesen másképp alakult Heni számára, mint az UB.
– Csodásan éreztem magam, pedig végig a tűző napon, 40 fokban futottunk a gáton. Heni lányom bringán kísért, nagyon jó volt! A következő nagy megmérettetés a Korinthosz 160 volt, az is jól ment. Élveztem a 100 km-es Hegyestű TRAIL-t is, ahol dobogós lettem, de említhetném a szóládi terepfutóversenyt is, amit megnyertem – sorolja az emlékezetes versenyeit. – Egyébként soha nem azért indulok, hogy felállhassak a dobogóra, ezért aztán mindig kellemes meglepetésként ér, ha mégis sikerül. Ha a tavalyi tusnádi versenyen nem bámészkodom el az időt, hogy lencsevégre kaphassak egy medvét, akkor talán ott is elcsíphettem volna a harmadik helyet, így viszont negyedik lettem – teszi hozzá nevetve Heni.
„Fuss előttem! Nézz a lábad elé! Menj!”
A 2019-es Hegyestű TRAIL és a Piros 85 között mindössze bő két hét telt el.
– Kevés volt az idő a két verseny között, és ezt bizony megéreztem. A Piros 85-ön jött is a fal a 20. kilométer környékén. Ritkán van holtpontom, ha akad is, mindig átlendít rajta valaki vagy valami. 2019-ben a Piros 85-öt november 1-jén rendezték meg, előző nap voltam a temetőben. Az elmúlt években a környezetemben jó páran elmentek, és akkor, ott a Piros 85-ön a veszteségek miatt érzett fájdalom padlóra tett. Összetörtem, sírni kezdtem. 20 km-nél úgy éreztem, hogy vége, ennyi volt, feladom. „Minek csinálom? Miért vagyok én itt?”, ilyesmik jártak a fejemben. Jött mögöttem egy srác, gondoltam, félreállok és elengedem. Észrevette, hogy sírok, így ahelyett, hogy elfutott volna mellettem, rám nézett és csak ennyit mondott: „Nem. Fuss előttem! Nézz a lábad elé! Menj!” Dobogókőig végig mögöttem haladt, csak ott engedett el, szerencsére ekkor már sokkal jobban voltam lelkileg. Nem tudom, hogy ki volt ez a fiatalember, de ő segített át a versenynek ezen a számomra lelkileg rendívül megterhelő szakaszán.
Így futok én
Heni manapság heti 100-120 km-t fut.
– Hajnali futó vagyok. Fél 5-kor ébreszt a vekker, negyed 6, fél 6 körül elindulok, és általában 16 kilométert futok. Több útvonalat is nagyon szeretek itt Gödön és Göd környékén. Például péntek reggelenként gyakran előfordul, hogy elmegyek kocsival Vácig, ott leteszem az autót, átfutok Verőcére, majd onnan vissza Vácra. Ez 18 km. Ezután bevásárolok a piacon, és reggel 8-ra már itthon is vagyok. Hétvégente sokszor felmegyek a Naszályba vagy részt veszek valamilyen terepversenyen, mert odavagyok a természetért. Egyszerűen imádok terepen futni!
Heni október második hétvégéjén újra nekivág az Ultrabalatonnak! 220 kilométer egyéniben! Szurkoljunk neki gödiek!