Értékekről, népművészetről, és Gödről beszélgettünk Székely Csilla bútorfestővel – 1. rész
Nem élnek, legalábbis a szó megszokott értelmében, mégis életek és apránként hozzátett finom munka, és az évszázados mindennapok rendszere ölt formát csodálatos népművészeti tárgyainkban. Ezen tárgyaink tanítanak minket, jelét adják annak, hogy ki vagyunk, benne van a múltunk, hatással vannak arra, amit utódainknak átadunk. A Gödön élő Székely Csilla torockói mintákat fest bútorokra, fából készült dísztárgyakra, ékszerekre. Mint mondja, a festés sokkal több mint tárgyak alkotása. Minden egyes alkotás bekerül egy család életébe, és ott a falon, a polcon, a lakótérben csendben munkálkodik. Finom rezdüléseivel bevésődik a család tagjainak életébe a színvilág, a motívumsor, és újjáéleszti azt a kultúrát, amit a hagyomány hosszú évszázadok alatt teremtett és őrzött meg. Csilla bútorai az esztétikum és funkcionalitás mellett a magyarságtudat, az identitástudat, a saját kultúránk felfedezésének és megélésének hétköznapi eszköze. Csak rajtunk múlik, hogy továbbadjuk-e mindezen értékeket gyermekeinknek, bekerülnek-e életük tarisznyájába azok a kincsek, amiket elődeink itt hagytak számukra is további megmunkálásra. Gödi otthonában beszélgettem régi, kedves, művész ismerősömmel.
Podcast, azaz hanganyag formában a teljes beszélgetés meghallgatható Youtube-on itt és Soundcloudon itt.
Mi jó pár éve ismerjük egymást, de azt én sem tudom pontosan, hogy hogyan is lettél végül bútorfestő?
– Ez egy hosszú történet lesz. Egy olyan környezetben nőttem fel Erdélyben, ahol meghatározó volt számomra a népi kultúra. Körülvettek a faragott székelykapuk, a korondi kerámiák, nagymamám szőttesei, varrotasai. Ahogy jártamban keltemben minduntalan beleütközbem ezekbe a tárgyakba, a hagyomány, és a kidolgozott tárgyak világa belém égett. Kreatív környezetben nőttem föl, édesapám dekoratőr műhelyében, azonkívül édesanyám bőrdíszműves és szintén dekoratőr volt. Zenét tanultam, kiállításokra jártunk, ezenkívül édesapámat körülvették művészemberek, grafikusok, festők, láttam, hogy ők hogyan dolgoznak, az ők munkáikat. Ezek mind meghatározóak voltak, hogy belőlem egy jó látású és kreatív ember válhasson.
– Az első élményem éppen a tulipánnal kapcsolatos első osztályban, amikor a tanítónéni egy csokor tulipánt letett az asztalra egy vázában, és azt mondta, hogy ezt most mindenki próbálja meg lerajzolni a saját módszerével. Én vízfestéket választottam, elkészítettem a saját képemet és a tanítónéni azt mondta, hogy mindenki nagyon csodálatosat készített, de van egy különleges, és felemelte az én képemet. Erre a pillanatra máig emlékszem.
– Még egy nagyon meghatározó személyiségre emlékszem, a 8. osztályos matematika tanárnénimre, aki olyan hévvel adta át nekünk a tárgyat, hogy én beleszerettem a matematikába. Ez lett aztán meghatározó a továbbiakban, mert egy reálgimnáziumba felvételiztem.
Hányban járunk körülbelül?
– ‘80-ban, Székelyudvarhelyen, Tamási Áron iskolájába jártam. Elég komolyan feltarisznyáltak engem értékekkel annak ellenére, hogy én egy reál osztályba jártam. Mint kiderült, nem is nagyon tanítottak ott mást, pont a rendszer miatt, hogy ne legyen egy szálka a szemekben az iskola, amit állandóan ellenőrizni kell. De annyira feltarisznyáltak, hogy kialakult bennem egy nagyon komoly identitástudat. Arra tanítottak az iskolában, hogy: neked egész életedben nagyon kell tanulnod, neked műveltnek kell lenned, neked kultúráltnak kell lenned, neked tudnod kell, hogy honnan jössz, hogy ne söpörjenek el, és sokkal jobban kell teljesítened ehhez.
-Valóban, mikor kikerültem Kolozsvárra, Ceausescu idején, éreztem, hogy amit a tarisznyába kaptam, az mennyire fontos. Informatikus lettem, ami szintén egy kreatív szakma. Sokáig ebben dolgoztam, egészen a gyermekeim születéséig, és a gyermekek születése között is. Úgy éreztem, hogy van még bennem valami, amit ki szeretnék élni. Rengeteget kézműveskedtem a gyermekeimmel, próbáltam őket is úgy nevelni, ahogyan éreztem, hogy az jó volt nekem.
– Torockón, Erdélyben van nekünk a nagyszülői házunk, ahová nyaranta visszajárunk, sok időt vagyunk ott. Ott is volt egy meghatározó ember az életemben, a férjem rokona, a Király Ferenc. Ő teljesen más szakmából jőve azt mutatta meg nekem, hogy milyen csodálatos dolog felkutatni a 60 éve már nem őrzött, nem használt, torockói bútorfestés hagyományát. Nem tudta, hogyan kell csinálni, de elment a házakba és felkutatta, mintákat rajzolt és addig csinálta, míg megtanulta olyanra készíteni ezeket a mintákat és motívumokat, mint a régiek.
Mint a népdalgyűjtők, csak ő elindult a bútorfestők világába felkutatni, hogy hol, kik, milyen motívumokkal és színekkel dolgoztak?
– Igen. Minden bútortípust nekiállt elkészíteni és megfesteni. Láttam ezt a világát felépülni. Amit neki sok-sok évébe telt összeszedni, annak a lényegét nekem át tudta adni 2-3 nap alatt. Mivel nekem megvolt a kreatív hátterem, a képességem ehhez a munkához, így azt éreztem, hogy a festés nagyon könnyen megy és megéreztem, hogy ebből az egészből valami újat alkothatok.
– Arra kívántam törekedni, hogy ezt a világot felhozzam a lakberendezés szintjére, ahol meg lehet vele érinteni a mai embert. A mai ember valahogy elszakadt a régi világtól, mert nem kapta meg azt, amit én megkaptam. Ő nem nőtt bele abba, amibe én belenőttem. Ezért úgy lehetne számára közvetíteni a hagyományos mintákat, ha én általa is szerethető tárgyakat tudok alkotni. Beviszem olyan térbe, amit ő is tud értelmezni.
– Ha egy gyereknek egy sámlit vásárolnak, ami motívumos, nem kell mondjanak róla semmit, mert a gyerek azt addig nézi, ráül, használja, körülötte forog, hogy az belé ég, része lesz, és meg fogja őt érinteni.
Ezért igyekszem, és nagyon nagy tisztelettel festem a régi hagyományos tárgyakat, a népi kultúránknak a kincseit, mint a saroktéka, a tulipánosláda, egy tálasfogas, amik egy mai vidéki otthonnak vagy paraszháznak a gyönyörű díszei. De azt is tudom, hogy egy mai embernek nagyon sok lenne egy teret így berendezni. Ezért keresem azokat a lehetőségeket amikkel meg lehet fűszerezni a teret úgymond. Egy-egy tárgy amibe beleszeret, azt beviszi az otthonába, és kiegészítőként esetleg mást is be fog vinni. Ha ott van már a szülőnek a lakásában a népművészet, akkor ott van a gyereknél is ez a motívumvilág, ez a tárgykultúra, szemben azzal, amivel ma berendezzük a lakásainkat. Mert mindenfélét szeretünk mi északtól délig. Ha belegondolsz, mindenféle divatirányzatot követünk.
– Azt látom, hogy a mai magyar lakáskultúrában minden van, de hol vagyunk mi? Hol van az a kincsünk, amit örököltünk, amin ott ülünk rajta, ami forrás lehet nekünk? Hiszen elődeink, ha Kodályt, Bartókot vesszük, a zenét használták, de vegyek mai példákat, ott van Jankovics Marcell a filmjeivel, ott van Sebestyén Márta az énekeivel, ott van a színházban koreográfiában Könczei Árpád. Nem lehet megszámolni, hogy hányan használták ezt forrásnak. Hogy micsoda erő ez, amit csak úgy megkaphatna a gyere! Ezzel felvétezve tudja, hogy ő kicsoda.
– Elképedve hallom azt, amikor a mai svéd társadalomban, nem akarok nevesíteni, de a napokban jött a tudtomra, hogy olyan csoportok vannak, ahol nem akarják a gyereket se fiúnak, se lánynak nevelni. Mekkora veszély ez a mai fiatalságra?! Honnan fogja tudni az a gyerek, hogy ő kicsoda? Akkora bizonytalanságot hoznak ezáltal a gyerekre, ami szerintem életellenes. Ha nem tudod, hogy ki vagy, honnan jössz, nincsenek gyökereid, akkor nem fogod azt érezni, hogy te a világot meg tudod váltani, ami ahhoz kell, hogy te elindulj, te valamit alkotni tudj, és ha neked szárnyakat adnak ehhez, akkor kiteljesedjél.